Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Hiszel a csodában?

2020.09.12

Július végén egy forró nyári pénteken Dönci cicánk este a szökásos körútjára indult. Ezt az esti kimenőt szinte minden időjárási körülmények között, immáron 9. éve minden nap megteszi. Viszonlag fiatalon kasztrálták, így soha nem is merült fel benne, hogy hajtsa a vére és kétes helyzetekbe keveredjen. Az otthon melege és a finom vacsorája mindig nagyobb motíváció volt a visszatérésre, mint a hosszú csavargásra. Egyébként is megfigeltük, hogy ha csak reggelre tér vissza az éjszakai csavargásából, akkor mindig átaludta a következő napot, annyira elfáradt, a szabadban sosem tudott nyugodtan pihenni. Ilyenkor nem lehetett olyan zajt csapni a feje fölött, ami kizökkentette volna őt a mély alvásából.

Azonban a fent említett július 25-e más nap volt, mit a többi. Ugyanis korán reggel felkelve a cicus nem várta a bejárati ajtó előtt a bebocsájtást. Egyébként is ha korábban érkezett, mindig nyávogással jelezte, hogy: "megjöttem, engedjetek be!" Most viszont a cica sehol. Hétvége lévén a család készült a Balatonra, nem is sok idő jutott arra, hogy a macskával foglalkozzunk. Ilyenkor mindig az volt a bevett szokás, hogy 1 napi élelmet kitettünk az ajtó elé, mellé vizet bőséggel, valamit pár napra való száraz tápot is. Ment is a telefon a sógornőmnek, hogy este jöjjön át a cicát beengedni, etesse meg, foglalkozzon kicsit vele és töltse fel a következő napra az edényeit. 

A nyaralás furcsán indult. Ragyogó volt az idő, meleg a víz, nem is voltak akkor még sokan lent, mégis valami nem stimmelt. Mi lehet a Döncivel? Estig találgattunk, mire sógornőm hívott, hogy nem jött a macska, érintetlen volt a tálja, nem volt teendő. Nem baj, bizos valahová elbújt a kertben, a garázsban, vagy a fészerben. Ilyenkor, ha nem voltunk otthon, tudta, hogy hiába nyávog, nincs értelme a tűző napon az ajtó előtt dekkolnia. Tudta, hogy ha meghallja az autó hangját, a kapu nyílását, akkor érdemes kiállni a bejárathoz. Szinte minden nap ez volt korábban is a forgatókönyv. Döncike a kerítés tetején várta, hogy megérkezzen a család, hazajöjjön valaki, aki beengedi és akivel együtt lehet.

Azt mondják, hogy a kutyák az emberhez, a macskák a házhoz kötődnek inkább, de erre az elmúlt 2 évtized személyes tapasztalata nálunk rácáfolt. Dönci elődje Tigi is a személyekhez kötődött, ő is ott akart lenni, ahol mi voltunk. Ha utaztunk jönni akart, volt póráza is a biztonság kedvéért az ilyen alkalmakra. Amikor Dömét pici korában befogadtuk, Tigi tanította meg mindenre, évekig éltek együtt, míg Tigi 16 évesen az örök vadászmezőkre költözött. Hiánya ma is jelentős, szegény Döncit a mai napig Tigizzük néha.

A terv az volt, hogy pihenünk, nyaralunk egy hetet, ha már ilyen szép az idő és a nyaraló is a mi rendelkezésünkre áll, de a pihenés mégsem volt felhőtlen. Na nem az égbolt miatt, hanem a nemlétező megnyugtató hírek miatt. Mi lehet Döncivel, hol lehet, mit csinálhat? reméljük nem esett baja? Miért nem jelentkezett? Sógornőm másnap sem tudott több hírrel szolgálni. Hogy lehet így nyugodtan nyaralni? Menjünk haza? De mit tudunk otthon csinálni? Nekünk sem fog előjönni. Vagy észrevesz és mégis? Nagy dillemma volt ez, de úgy döntöttünk, várunk még egy napot, hátha megoldódik a kérdés? Eljött a következő nap is, de nem kaptunk új hírt Döncikénk felől. Mivel egy ilyen esemény rányomja a nyaralásra a bélyegét, kezdtünk arra hajlani, hogy menjünk haza, tegyünk valamit, mindegy mit, csak ne neézzük tétlenül az eseményeket. Egy reménysugarunk volt még a múltból. Mégpedig az, hogy Tigi is eltűnt egyszer egy egész hétre, bár ő csavargósabb volt. Ez is akkor történt, amikor elutaztunk. Neki is hiába szerveztünk napi foglalkozást, azok nem mi voltunk, neki is a mi energiánkra volt szüksége. Amikor végül hazajött olyan csapzott volt, alig ismertünk rá. Valószínűleg kutyák is kergethették, félelmében elbújhatott és egy egész hét kellett neki ahhoz, hogy visszataláljon, vagy ki tudja mi történhetett akkor vele. Sosem derült ki, de nem is ment el többet. 

Dönci a 9 év alatt 2 napnál soha nem volt többet távol. Megtanulta Tigitől, hogy hogyan várjon minket minden nap, és minden kialakult szokását átadta neki idővel, amiről saját szemünkkel győződhettünk meg. 

Hazajöttünk a nyaralásból és felnyitottunk minden olyan ajtót, ahol esetleg fogságba eshetett, de semmi. Vártunk és haditervet szőttünk a keresésre. Nem is gondolná az ember, mekkora vitákat generálhat az, hogy melyik jobb módszer és melyik kevésbé hatékony. Be is vetettük a klasszikus minősítés nélküli ötletbörzét. Ki tud többféle megoldást felsorolni? 

A módszer az lett, hogy először csak a legszűkebb háztömböt jártuk körbe tüzetesen. Eredmény persze semmi. Ezután minden nap végén kijelölt háztömböket vettünk górcső alá tüzetesen, szisztematikusan. Közben figyeltük az utakat, árkokat macskatetem után kutatva, hisz nem kizárható, hogy már rég nem él szegény.  A módszer hiába volt a lehetőségekhez képest alapos, nem vezetett eredményre.

Lehet, hogy bezárták? Ha nincs kint sehol, akkor csak valakinek a pincéjében, fészerében, garázsában, vagy egy aknában lehet. Hogy tudjuk ezt kideríteni? Erőt kell vennünk magunkon, és mindenhová be kell csöngetni. A következő pár nap azzal telt el, hogy ezt a módszert alkalmaztuk. Sok helyen nem nyitottak ajtót, oda másnap, vaggy harmadnap visszamentünk. Akikkel beszéltünk, senki nem látott semmit, nála nem járt semmilyen macska, ez együttérzőbbek a sajnálatukat fejezték ki és rögtőn a menhelyeket ajánlgatták egy másik állatért.

Most komolyan! Ha te együtt élsz éveket valakivel, aki a te felügyeletedre van bízva, csak rád számíthat és megfogadtad, hogy élete végéig a gondját fogod viselni - nem mellesleg érzelmileg úgy kötődsz hozzá, hogy minden gondolatát, rezdülését óhaját és igényét ismered - szaladnál a menhelyre hozni egy másikat helyette? Ez az érzelmeit komolyan vevő embernek a cserbenhagyást és megcsalást együttesen követi el. Hogy tudna ezek után a tükörbe nézni? Erős a hasonlat, de a gyerekeddel ezt meg tudnád tenni, ha a jog nem tiltaná? Vagy a pároddal, ha eltűnik szó nélkül és nem veszi fel a telefonját? Vékony az átmenet, és mi van, ha nem egy kutya, vagy macska, hanem kisebb állat lenne, mondjuk egy nyúl, vagy hörcsög, ki miért vállalt felelősséget. Így már megint más az ember érzése, ki milyen környezetben szocializálódott, miként fejlődött tovább érzelmileg. Ez a gondolat messze vezetne, nem is ez a lényeg most hanem az, hogy nem tehetjük meg, hogy feladjuk!

Minden nap láttuk a lakásban a tudatunkkal szeretett cicánkat. Néha még az ajtót is kinyitottuk, mert olyan volt, mintha előtte ülne és ki akarna menni.  Máskor pedig nyávogást hallva nyitottuk az ajtót, hogy beengedjük, de senki nem ült ott.

 

Nap, nap után telt, de semmi nyom, vagy élet jel. Heteken át kerestük módszeresen a környéken. Én már kezdtem feladni. El kellene engedni. Ennyi idő elteltével biztosan nem élte túl a forró nyári időszakot. De csak nem ment az elengedés. Az ember önző lény, nem akar beletörődni a sorsába. Persze sokszor pont ez viszi előre, de néha meg pont ez hátráltatja. Vannak, akik könnyen túl tudnak lépni a dolgaikon, másoknak meg ugyanaz hatalmas traumát okoz. Nem voltunk másképp ezzel mi sem. Akartuk a cicát vissza nagyon. Persze nem csak magunk miatt, hanem miatta is. Szerettük volna, ha boldog nyugodt élete lenne, pont olyan, amit mi tudtunk neki biztosítani. Ez volt a legnehezebb időszak, melyről hosszan lehetne írni, de most ezt nem teszem meg. Azért, mert a heteket át tartó vívódás következő állomása sokkal érdekesebbnek bizonyult. Megtettük a látszólag lehetetlent. Feljánlottuk a lelkét a teremtőnek. Fura ezt így utólag leírni, de tényleg ez volt a lényege. Beletörődtünk, hogy el kell engednünk lelkileg, energetikailag még akkor is, ha egy porcikánk sem akarta ezt megtenni. 

Alig telt el 1-2 nap, és meg is történt a csoda. Hihetetlen élmény volt, akkora eufória, melyet tán még soha nem tapasztaltam meg. 

Hosszú napunk volt aznap, éjszakába nyúlóan dolgoztunk egy vendéggel. Fáradtak voltunk, ő pedig nem akart haza menni, mert nagyon jól érezte magát. Nagy nehezen 1/2 2 magasságában végül sikerült kikísérni a kapuhoz. A búcsúzás alatt egy nagyon halk, rekedt vézna nyávogást hallottunk az emeleti bejárati ajtó felől. "Döncike, te vagy az?" csak ennyi tudott mondani a nejem, és elkezdett futni az ajtó felé. És valóban, volt ott egy nagyon pici csontsovány kisállat, aki a megszólításra felfigyelt és teljes erejéből elkezdett futni lefelé a lépcsőn a nejem felé. Olyan volt ez a pillanat, mint amikor a rég nem látott szerelmesek megpillantják egymást egy hosszú útról megérkezvén, örömben és boldogságban egymás karjaiba fonódva eggyé válnak a mindenség felett.

Pont ugyanilyen volt ez a találkozás is. Nem kellettek szavak, csak az örömkönnyek záporoztak. Akkora energiabomba szabadult fel ebben a pillanatban, hogy aki szemtanúja volt a jelenetnek, mindenkinek potyogtak a könnyei. Ilyen pillanatot ritkán él meg az ember. Én is most értettem meg azt a példabeszédet az elkóboról fiúról, aki kisemmizve csapzottan hazatérve szerető szülei karjában érkezett, kik azonnal lakodalmat hirdettek a nagy örömre tekintettel. Nem számított, hogy mi történt korábban, merre járt, hol volt, mit csinált. A lényeg, hogy hazatért!

Szegény cicánk fele súlyra fogyott, minden csontját és csigolyáját meg lehetett számolni. Nagyon óvatosan kellett tartani, olyan törékeny volt. Rohantunk vele be a lakásba, a gyerekek is azonnal felkeltek és együtt örültünk a helyzetnek, hogy a cicánk él és megkerült. Friss víz és finom étkek kerültek elő nyomban, de a macska csak bolyongott köztünk, látszott rajta, hogy nem tud betellni ő sem az élménnyel, hogy újra itthon lehet. Ültünk körben a földön, a cica pedig azt sem tudta, kihez menjen éppen, kivel simogattassa magát, kitől fogajon el érintést. Mindenkit egyszerre akart. Annyi energiát kapott hirtelen, hogy feldolgozni sem tudta szegény. Közben néha 1-1 falat lement a torkán, de látszott rajta, hogy bármennyire éhes is, nem tud rendesen enni, annyira összeszűkült a kis gyomra. De nem is eröltettük. Mindegy volt, mit csinál, csak végre itthon van és velünk örül. Ez a néhány pillanat órákig tartott, mégis csak pillanatoknak tűnt.

Közben átvizsgáltuk fizikailag az állat minden testrészét és megalkottuk a 100 napos felépülési tervet is. Szerencsére fizikai sérülésnyomokat nem találtunk, valószínűleg állat támadás nem érte. Mentálisan éreztünk némi zavart, amit a vízhiánynak, kiszáradásnak és az éhség okának gondoltunk, de egy pillanatig nem volt kérdéses, hogy megismere-e minket, tudja-e hogy hol van. Az utolsó sarokig minden szegletet megismert, még a kutyánkat is, aki csak távolabbról szemlélte az eseményeket. 

Sajnos néhány nappal később az egyik szemfoga kitört Dömének. Nem tudni mitől, mert nem terhelte túl, viszont lehet, hogy annyi vitamint vesztett, hogy ez volt a járulékos veszteség. A szőre is teljesen összecsomósodott, amihez vettünk egy raszta fésűt is, de nem sokat segített a csomómentesítésben. Szegény állat 2 hét alatt a teljes szőrzetét kitépte, de mire a hidegebb idő megérkezett, újra teljes szőrzettel büszkélkedhetett.

A 100 napos program első szakasza házi karantént foglalt magába. Igaz, nem is akart kimenni, de azért egyszer-egyszer kiment volna pisilni, hisz ezt szokta meg. 1 hét után már kiengedtük, de csak pár percre ment el, mindig nagyon hamar visszajött. A táplálékát tudományos alapossággal állítottuk össze, hogy minél hamarabb pótoljuk a hiányzó elemeket. Mivel az izmai is leépültek, féltünk a sérülésektől, nehoy rutinból akarjon régi megszokott mozdulatsorokat kivitelezni. Szerencsére nem került sor veszélyes manóverre a rehabilitációs időszak alatt. Rengeteget evett, de csak apró adagokban, viszont szinte óránként valamit. Ezt kihasználva kombinálva etettük mindenféle erősítőszerrel és ízletes minőségi falatokkal. Nem is kellett hozzá 100 nap, felépült teljesen. Ma már dupla súlya van, olyan, mint korábban is volt. Visszaállt a világ rendje.

 

A megváltozott viselkedésről még szeretnék majd írni. ha lesz időm, folytatom.